Jó néhányan, akik ezt az írást olvassák, már ebből a bevezetőből tudják, hogy kikre, mire gondolok. Hiszen nagyon sokan voltunk együtt a hétvégén, hogy megünnepeljük az Alapfokú Művészeti Iskola Néptánc tanszakát, akik húsz évesek lettek.

 Minden évben összejövünk, hogy egy színvonalas gálaműsor keretében megnézzük, hogy mit tudnak. A nézők köre (ahogy én észreveszem) egyre bővül. Már nem csak a közvetlen hozzátartozók jönnek el, hogy megnézzék csimotájukat, hanem vendégeket is hoznak szép számmal. Természetes, hiszen a szülők elfogultak, ha azt látják, hogy gyermekük egy olyan közösség tagja, ahol helye van, fejlődik mozgása, hagyományokat őriz, és persze jól érzi magát.

Ez a mostani, mint említettem más. Hiszen a húsz év nagy idő. Itt már akár generációkról is szó lehet. És most ezek a generációk összejöttek. Visszajöttek a régi táncosok, szerintem az első hívó szóra, hogy együtt ünnepeljék az évfordulót. Számomra és (jó néhány kollégám számára, akik pedagógusként nagyon jól ismerik a település szinte összes gyerekét) a könnyekig megható volt látni, ahogy a pár évvel ezelőtt kisgyerekként táncoló ifjak most felnőttként szerepeltek. Nem tudom az összes műsorszámot felsorolni, mert arra kevés a hely. Talán csak azt tudom megemlíteni, hogy végig szorította torkomat az az elragadtatott, meghatott állapot, melyet ez a fergeteges gála adott. A nagyon szép színpadképtől kezdve a csodálatos ruhákig minden tökéletesen sikerült. Na igen egy pillanatig időzzünk a ruháknál. Gajdácsné Erika egy varázsló. Ahogy rendben tartja az ezernél több ruhát az”nem semmi”.

De tudom, hogy a meseszép gyöngyöket, a lányok nyakában maguk a lányok fűzték. Vagy a gyönyörűséges kalocsai kötényeket lelkes anyukák, nagymamák hímezték. De megemlíthetem a szülőket is, akik a hátteret biztosítják a gyerekeknek. Persze a szülőkről eszembe jut, a lassan hagyománynak számító „szülői kar”, akik szintén fellépnek mindig. De az idén nem lehetett könnyek nélkül nézni őket. Nekem legalább is nem sikerült. Ugyan is az apukák lányukkal, az anyukák pedig fiukkal alkottak egy táncos párt. Az egy dolog, hogy milyen jól táncoltak együtt, de ahogy tánc közben egymásra néztek!!

Egy táncpedagógusnak azt hiszem az egyik legnagyobb elismerés, ha sikerül úgy „megfertőzni” a fiatalokat, hogy azok maguk is összeállítanak egy koreográfiát, amit aztán a többi lelkes fiatallal megtanulnak és be is mutatnak. Mondjuk elsöprő sikerrel. Most is ez történt. Pipicz Marci (bocsánat doktor úr) és Csonka Attila (az ifjabb) koreográfiája megindító, elsöprő volt. Egyszer mindenkinek meg kell nézni. És persze a gyerekek. Kicsik és nagyok. Komolyan mondom, csodálom és tisztelem őket. Úgy tűnik, nem ismerik a fáradtság fogalmát. Vagy ha ismerik is, itt most mindent felülírt a kötelességtudat és a tánc iránti alázat. Köszönet nektek ezért a nagy munkáért!

 Néptáncokaink hagyományosan az idén is köszöntötték a jubiláló 10, 15 éve táncoló társaikat és a 20 éves két alapító tagot Demus László Andort és Dr. Pipicz Mártont. Róluk tudnunk kell, „hogy életre hívtak”, megalapítottak egy díjat, az Ács György Emlékdíjat, amellyel minden évben az utánpótlás táncosok közül a legügyesebb lány és fiú munkáját szeretnék megköszönni. 2015. díjazottjai: Dobó Blanka és Sztankovics Alex. Gratulálunk nekik!

Köszönet a támogatók végtelen sorának, akik a  20 év alatt a néptánccsoport munkáját, céljaik megvalósítását segítették.

Mórahalmi Tükörkép, 2015. május

Baksáné Farkas Zsuzsanna