Aki valaha tanult hangszeren játszani tudja, milyen rövid idő ez a 2 év, mialatt 1 év furulyázás után 1 év „nagyhangszer” (klarinét, fuvola, trombita, tenorkürt, tuba) után már nem csak a kottát kellett ismerni, a hangszert irányítani, hogy nagyjából olyasmi szóljon, mint aminek kellene, még a közös zenélés nehézségeivel is szembesültek az ifjú muzsikus palánták. Az első fellépés az óvodabálon, az első „Házasodik a tücsök”, maga a fúvószene megszólalása a „mi gyerekeink” előadásában – nem is sejtettük, milyen rövid idő alatt milyen messzire juthatunk!

Kezdetben városi rendezvényeken, zeneiskolai eseményeken mutatkozott meg a zenekar, melyhez minden fúvós tanszakon tanuló diák előbb – utóbb (előmenetelének megfelelően) csatlakozott. Egyre bővült a létszám, egyre bővült a repertoár. Kezdetben a jelentősebb fellépésekre kisegítőnként érkeztek meghatározó szólamokhoz a kisteleki anyaiskolából, szinte „nagytestvérként” funkcionáló zenekarból rutinosabb fiatalok. Aztán az évek múlásával olyannyira benépesült a zenekar saját növendékekből, illetve a technikai hangszeres tudás utolérte a kistelekiekét, hogy már csak minősítő koncertre, nagyobb fesztiválra hívtuk őket, majd ez is elmaradt. Mára önerőből állunk helyt, fújuk, amit fújunk.

Kezdetben egy zenekaros élete elég sűrű volt: járt szolfézsra, hisz a kotta nyelvét alaposan meg kellett tanulni. Járt főtárgy órára, mert a hangszert meg kellett szelídíteni, hogy engedelmeskedjen. J És járt zenekari próbákra. Nagyon termékeny időszak minden zeneiskolás életében. A kezdeti próbálkozások idején különösen jól eső érzéssel játszottunk el egy-egy zeneszámot, rácsodálkozva arra, hogy ezt mi hoztuk össze, és hogy a közönség is elismerően tapsol, hiszen felismerhetőre sikerült.

Az együtt zenélésen túl már néhány hónap után közösségi élményhez is jutottunk. Az első években minden nyáron zenetáborba mentünk – országon belül. A klasszikus sátortáboroktól eltérően a nyári kikapcsolódáson túl kemény munka is várt ránk. Az adott környék megismerése mellett ugyanis akár a tikkasztó hőségben is, rissz-rossz focipályákon, erdőszélen, ahol helyet találtunk, próbáltunk – próbáltunk órákon keresztül. Aztán fogtuk a hangszert és a közeli nagyvárosokban térzenéztünk. A cintányértokban összegyűlteket pedig elfagyiztuk. Közösségépítő ereje volt ezeknek a kiruccanásoknak, ahol jól összerázódott a banda. Később a Csorvási fesztiválra készültünk fel ezekben a táborokban, amely 4 alkalommal került megrendezésre 1996 és 2002 között és ahol minden alkalommal elnyertük a közönségdíjat, 2002-ben pedig a szakmai zsűri első díját is. Azaz a szakmai fejlődésünk is szépen haladt előre. Később erről saját rendezésű minősítő hangversenyeken adtunk számot. Az együtt zenélés különös élmény. Ugyanakkor megfogalmazódik egy bizonyos idő után az igény is arra, hogy elhelyezzük magunkat a többi zenekarhoz, az eltelt időhöz, saját tehetségünkhöz, a befektetett energiához képest, hogy hol is tartunk. Sok-sok munka, feszültség, alkalmanként mérgelődés, de sokszor öröm is ért bennünket.

Külföldre először 1998 őszén utaztunk, akkor Stuttgartba, később Lengyelországba, Ausztriába és több ízben Erdélybe, Olaszországba és Horvátországba. Meghívásoknak eleget téve a kirándulások mellett szabadtéri koncerteket adtunk, megismerkedtünk a helyi zenészekkel. Egyre szaporodtak a fellépéseink országon belül is: fesztiválok, zenekari találkozók, települési rendezvények résztvevői voltunk és vagyunk.

Évekig üde színfolt volt a dolgos hétköznapokban a teherautós hívogató, mikor április 30-án kocsira ültünk és hosszú órákon keresztül róttuk Mórahalom utcáit, muzsikaszóval próbáltunk kedvet csinálni a majálisra. Komoly fizikai megterhelés és felbecsülhetetlen élmény volt.

Több mint egy évtizede a legnagyobb esemény a fúvószenekar életében az újévi koncert, mely a legfontosabb önálló rendezvényünkké nőtte ki magát. A közönségünknek köszönhetően évek óta teltház előtt fújunk, újabban tematikus repertoárunk szólt már filmzenékről, állítottuk össze kizárólag magyar művekből, vagy elevenítettük fel a pop-rock slágereket.

A zene összehozza az embereket. És ez nem közhely. Sokat dolgozunk együtt, így megismertük egymást, megtanultunk alkalmazkodni mindannyiunk stílusához, szokásaihoz. Az együtt átélt élmények, sikerek, néha kudarcok, a közös kirándulások, fellépések, családi események összehoztak bennünket. Mára gyakran előfordul, hogy zenekari próbák és fellépéseken kívüli közös programokat szervezünk, szívesen töltjük el együtt a szabadidőnk más részét is. Rendszeresek a vérre menő kártyázások, a nyári kerti partik.

Bár a zeneiskola vezetésében az elmúlt 2 évtized alatt több személyi változás is történt, a zenekar vezetője, karmestere a kezdetektől fogva Vastag István. Nyilván a tagok között is nagy volt a vándorlás: szerencsére vannak még alapító tagok, vannak, akik azóta már nem zenélnek, vannak, akik később csatlakoztak és maradtak, vagy már tovább is álltak és sajnos egy tagunkat végső útjára kellett kísérnünk.

Zárásképpen köszönetet kell hogy mondjunk az időközben művészeti iskolává bővült zeneiskolának, hogy egyáltalán megalakulhatott a zenekar. Karmesterünknek és a hangszeres tanároknak a szakmai és baráti háttér biztosításért. A szülőknek, családtagoknak azért az áldozatért, ami gyerekek/tagok próbákon, fellépéseken, kirándulásokon való részvételével jár a családok életében. Minden támogatónak, aki tevőlegesen, anyagilag, vagy akár csak erkölcsileg, őszinte tapssal mellettünk állt az elmúlt 18 évben, és reméljük teszi ezt a továbbiakban is.

És hadd ismerjük el itt és most kivételesen saját magunkat is, akik hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre igyekszünk mindent megtenni azért, hogy saját magunk és a város, a közönségünk szórakoztatására lehessünk. Köszönjük!

További hasonló évtizedeket kívánunk!

Masa Andrea