Ezek az eszmecserék napokon keresztül folytatódnak az iskolában és egyéb helyeken. Egyik oldalon vagyunk mi (cseppet sem elfogódott) szülők, kiknek csimotája játszik valamilyen hangszeren vagy a kiszenekarban, vagy éppen már bekerült a „nagyok” közé a ZENEKARBA. Mi mindenképpen könnyekig hatódunk gyermekeink tehetségétől és már odáig merészkedünk, hogy vendégeket merünk hívni az előadásra, hogy ők is lássák-hallják „művészeinket”. Másik oldalon ott vannak azok az érdeklődők, akik rendszeresen eljönnek azért, mert szintén ismerői, rajongói a zenekar tehetségének. Ezek a gondolatok ébresztik a többit is, s persze arról szólnak, hogy milyen jó azoknak, akik érdeklődnek és szeretnék kipróbálni magukat a sport (gondoljunk csak ugróköteleseinkre) vagy valamilyen művészeti ág terén (jusson eszünkbe néptánccsoportunk, színjátszó körünk, kézműves szakköreink), vagy a már említett fúvószenekarunk tagjaként. Senki nem mondhatja, hogy ingerszegény környezetben nőnek fel gyermekeink. A lehetőség adott számukra, s ők ezzel élve mindenütt látványos eredményeket érnek el, mely minden szülőt köztük engem is hihetetlen örömmel és büszkeséggel tölt el.

Írásom végén köszönetemet fejezem ki azoknak a felnőtteknek, akik felszínre hozzák a tehetségeket, kitalálják, betanítják, koordinálják a kicsik és nagyok munkáját, fejlesztik készségeiket és olyan plusz érzelmi töltést adnak nekik, mellyel további életük csak színesebbé válhat.

Baksáné Farkas Zsuzsa