Csak úgy ...

Az Alapfokú Művészeti Iskola fúvószenekara 2000. január 2-án, immár második alkalommal rendezte meg Újévi Hangversenyét. Nagy örömünkre zsúfolásig megtelt a Művelődési Ház. Az idén is hívtunk vendégkarmestereket (Csikota József Makó, Mucsi Géza Szeged, Kovács István és Czirok Zoltán Kistelek), de ez alkalommal új színfolt is ékesítette az estet: a Mócsán Mária vezette SZÓ-MI-SZÓ vegyeskar és a fiúk alkotta VBK, mely a hangverseny második felét indította.

A kórus nem véletlenül került a programba. Egyedi átiratban ugyanis megszólalt Verdi: Nabucco című operájából a híres Rabszolgakórus. Kicsit talán merész választás volt, de megérte. "Mint a fecske..." énekelték. Látni kellett azokat az arcokat, amik valóban egy kicsit "átlényegültek". Úgy gondolom a kísérlet sikerült és hasonló kooprodukciókat kell szorgalmazni. A zenekarban és a kórusban benne van a lehetőség és az igény is. Kicsit mindannyian éreztük, hogy január 2-a van. Mindenki szilveszteri hangulatban volt még, nehezen tudtuk "felrázni" a közönséget. Hiába volt technikailag és zeneileg teljesen felkészülve a zenekar, az ezred- és századforduló nyoma mindenkin ott volt. Azután a koncert második felében feléledt mindenki. A zenekar is adta azt a pluszt,

amitől igazán pergővé, hangulatossá vált a műsor. Kicsit szomorúan emlékeztünk meg Balogh Lajos bácsiról, akinek olyan sokat köszönhetünk, de tudjuk, hogy valahol még most is velünk örül. Mert mi éreztük akkor, ott, hogy jó ott lenni, zenélni. jó részese lenni ennek a nagyszerű dolognak. Mert mit is jelent az Újévi Hangverseny? Tulajdonképpen csak annyit, hogy közel 30 fiatal zenél, 300 ember pedig hallgatja és néha tapsol hozzá. Csak ennyi. Meg sokkal több. Mert ezek a zenészek készültek erre, nemcsak technikailag, de pszichikailag is. Azt szerettük volna, ha mindenki örül annak, hogy ott lehet, hogy egy kis időre elfeledhette gondjait, hogy mosolyoghatott. Mert adni akartunk. Olyan nagy szüksége van rá mindannyiunknak, mert nagyon ritkán örülünk. Az életünket, a gyerekeinknek. Annak, hogy a feljövő új generáció valami plusszal indulhat neki az életnek. Mert egyszer, még 2000. január 2-án ott ült és zenélt és örült, hogy zenélhet. Adhat valami szépet. Nem sokat, csak egy pici örömöt ebben a profitorientált világban. Cserébe semmi mást nem kapott, csak egy kis tapsot. És talán egy kis megértést és szeretetet. Csak úgy...

Vastag István

(Mórahalmi Körkép 2000. február)